Egy órára elment itthon az áram. Gyertyákat hordtunk a nappaliba, rég nem töltött akkumulátorokkal telefonálgattunk szerelő után. Bennem felmerült a nevetséges kérdés, 'így mit csinálunk reggelig?', és már gondolkodtam, mit vigyek magammal Dunakeszire, ha esetleg átkéredzkedünk. Persze, a helyzet közel sem volt komoly, sőt.. Úgy találtam, tanulni így már nem lesz kedvem, levittem a gitárt, hogy legalább csönd ne legyen és ahogy a második akkordhoz értem, újra világos lett. Pont, mikor elfogadtam a helyzetet.
Ez a nevetséges az egészben. Hogy ezt az 55 percnyi sötétséget 'helyzet'-ként kellett felfognunk. Félelmetes módon függünk az energiától, reflexből nyúlunk a villanykapcsoló után és a legnagyobb problémánk, hogy ha holnap se lesz áram, le kell mondanunk a mosogatógépszerelőt.
Nem azt mondom, hogy rossz, hogy az áramtól ennyivel egyszerűbb az életünk. Csak ijesztő, hogy ha egy órácskára vissza kell térnünk a valóságba, máris szorongás fog el.
Ahogy visszajött az áram, a szüleim leültek a számítógépeikhez, én meg kaját raktam a mikróba és bekapcsoltam a tévét - hogy akkor már csönd se legyen, ugye.. Aztán nekem se tartott sokáig idekeverednem, írkálni egy kicsit, bele a semmibe - arról majd később megemlékezem, mi jutott eszembe ezzel kapcsolatban.
Most megyek. Tanulok még a lámpafénynél.
