ájnídöhíró

Ha belegondolsz, hogy Superman a saját bolygóján csak egy egyszerű átlagember - sőt, az is lehet hogy átlagon aluli - , mindjárt nem tűnik annyira szupernek. Elvégre egy bölcsődében én is király lennék az olvasási és, hogy mást ne mondjak, cipőkötési képességeimmel.

Volt barátod.

http://index.hu/kultur/media/2011/05/06/eladtak_a_radiocafet/,
http://comment.blog.hu/2011/05/17/elhallgatott_a_radiocafe,
és persze http://radiocafe.hu/hirek/a-radiocafe-98-6-szerkesztosegenek-hivatalos-kozlemenye-513

Egészen letaglózott a hír. Természetesen túlzás ezt mondanom, de tényleg szinte olyan érzés, mintha egy barátomat veszteném el. Ez a rádió nyolcadikos (vagy már hetedikes?) korom óta az életem része volt. Hallgattam reggel, hallgattam hétvégén, hallgattam tanuláshoz, felváltva a Petőfivel.
Mikor a Petőfinek megváltozott az arculata, azt mondtam, 'nahát, ez olyan, mintha a rádiocafé zenéit játszanák egész nap'. De nagyonis egyetértettem vele, mikor a Petőfi 'Nagyon zene'-szlogenjére a Café azzal válaszolt, 'Több, mint zene'. Egyrészt, a 98.6-on sokkal változatosabb zenék mentek, és sokkal kevésbé volt slágergyár. Másrészt - és talán ez a fontosabb -, olyan színvonalú, intellektuális és szórakoztató beszélgetős műsorokat adtak, amiket még akkor is érdeklődve hallgattam, ha amúgy hozzá se tudtam szólni a témához. Mindig tudtak nekem újat és érdekeset mondani. Így aztán nem fogom beérni a Petőfi rádió egysíkú műsorával.

Ahogy a közleményben írják, a café az átlagnál intelligensebb, nyitottabb, elfogadóbb és befogadóbb közönséghez szólt. És közben az egész annyira színes volt.. szinte szó szerint; mikor hallgattam, vidám színeket kötöttem magához a rádióhoz és jól éreztem magam.

Úgy képzeltem, a radiocafé azok közé a dolgok közé fog tartozni, amikről majd a gyerekeimnek mesélem, milyen széppé is tették az én kamaszkoromat. És most alig akarom elhinni, hogy a kamaszkorom túléli a 98.6-ot.

Persze, elképzelhető, hogy majd jön valami világmegváltó ember, akinek van rá párszázezer forintja egy ekkora érték megmentéséhez. Dehát, nem merek bizakodni; nem így ismerem a világot.

'Őskor olykor ókor'

Eszem egy picit, abból, ami először a kezembe jut, épp csak annyit, hogy jól essen.
Eszem egy picit, abból, amit megkívántam, épp csak annyit, hogy jól essen.
Mindenből eszem, amit találok; mindenből egy kicsit, hogy jól essen.
Mindenből eszem, amit találok; mindenből annyit, amennyi belém fér.

Ez a fogyasztói társadalom. Ez ma természetes. És a baj még mindig nem itt van.

A baj ott van, hogy miután nemhogy annál ettem többet, amennyit a szervezetem igényel, de annál amennyit elbír, elszégyellem magam. Rosszul érzem magam a bőrömben és pénzt fogok költeni azért, hogy leadjam magamról 'a fölösleget'. 'A fölösleget', amit fölöslegesen ettem meg, elvégre pontosan tudtam, hogy nem lesz rá szükségem, mégis jól esett.
Viszont régen ez úgy ment, hogy annyit ettem, amennyit megengedhettem magamnak.
Azelőtt meg úgy, hogy küzdenem kellett, hogy megengedhessek magamnak annyit, amennyire szükségem van. Így viszont gyűlik rajtam a fölösleg, amitől nem érzem jól magam, ezért
külön edzek. Ami pénzbe kerül.

Erős a kontraszt. Fizetek azért, hogy ledolgozhassam azt, amire több pénzem volt, mint amennyiből a szükséges mennyiségre telik.