Így a gólyavetélkedő és a gólyabál után újra előtört bennem, mennyire jó volt akkor, mikor még nem konferálni mentem arra a színpadra.
Jó volna újra kilencedieksnek lenni.. nemis újrakezdeni, hanem egyszerűen újra átélni az egészet. Mert annyira jó volt.
Irígylem őket; minden előttük áll. Mondom ezt én, holott még érettségim sincs, előttem ugyanúgy ott az élet; és mégis, a 3 évvel ezelőtti 'ifjúságomat' siratom.
Itt jön az, amiről beszéltünk, hogy az embernek sose jó az, ami van; mindig a múltban, vagy a jövőben gondolkodik, a jelenét fel se fogja.. Arról vitáztunk, hogy létezik-e idő, és felemrült, hogy nincs se múlt, se jövő, csak egy végtelen most (azt meg minek felosztani). Most viszont úgy érzem, mintha csak múlt és jövő lenne, elvégre a jelent meg sem bírod határozni.. felfoghatatlan. Egyetlen pillanat és mire a másik belegondolt, hogy te azt mondtad, 'most', már az a most is múlt lett - nagyon résen kell lenned, hogy legalább azt az egy másodpercet elkaphasd.
Ez a beszélgetés elindított bennem valamit - valamit, ami rám nézve nem túl előnyös: most kezdtél csak el igazán hiányozni. "It'd be better to forget you but I don't really want to.."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése